Mint emberi lényeknek elemi igényünk van rá, hogy megértsük a körülöttünk megjelenő, az életünkre ható dolgokat. Leginkább azt kutatjuk, hogy egy számunkra nehéz, vágyaink ellen ható vagy fájdalmas helyzet, miért is történt, bár egy örömhullám hátterét nem annyira kajtatjuk, mint inkább az érkezését a maga egészében élvezzük.
Sokszor éveket szánunk ennek a megértési törekvésnek. Ahogy érünk azonban lassan kezdjük elválasztani, mi is a mi dolgunk és mi a másé. És a másét megpróbáljuk megérteni egy ideig, de már tudjuk, hogy ez nem létszükséglet számunkra. Mert elég egy ponton elfogadásba érni. Elég az, hogy ő most így vagy éppenhogy máshogy döntött, valami egyszerűen így vagy úgy történt. Ugyanezzel párhuzamosan pedig a ránk tartozó részeket egyre nagyobb igényünk van feltérképezni. Hogyan is van ez bennem, miért így reagálok, mire is vágyom igazán. Minél mélyebbre ásunk, annál inkább magával sodor az a sokszínű tartalom, amit találunk.
Persze érezzük, van egy határmezsgye, amiről ahányan vagyunk annyifélét gondolunk. Sokan hisszük, hogy a saját belső valóságunk hatással van a külsőre, ami éppen hogy a felismeréseinket segítendő kristálytiszta tükörként van jelen a számunkra. Mások szerint, a minket érő hatások már nem a mi felelősségünk, így a történésekért egy rajtunk kívül álló erőt, embert, helyzetet tesznek felelőssé.
Azt hiszem, a nyugalom záloga a helyes azonosítás. Ez valóban az én dolgom? (Nem csak magamra húzom, szeretném ha hathatnék rá, kényszeresen elintézem más helyett, mártírként viselem ha rámrakják stb.. Haladó szinten, valójában a saját életemet élem? Utóbbi kérdés persze messzire vezet, amióta tudjuk, hogy transzgenerációs mintáink alapjaiban határozzák meg mindennapi működésünket, de azért mégis.)
Évekkel ezelőtt egy tréner barátnőm mesélt nekem először az Eisenhower-mátrixról, ami más, de a lényege számomra ide is áthallatszik. Ott az életünkben jelen lévő, illetve beérkező dolgokat vizsgáljuk, - vajon fontos-e, sürgős-e, nekem fontos, vagy másnak, nekem sürgős vagy másnak -, míg végül összeáll egy koordináta rendszerben, hogy valójában mi hogyan is van a belső térképünkön. A módszer persze ennél picit bonyolultabb, de az alapkérdése kicsit megforgatva, hiszem, hogy ide is beemelhető: az én dolgom vagy a másé?
Úgy gondolom, a napunknak számtalan olyan pillanata akad, ahol helyzeteink a végletekig egyszerűsödnének, a fenti egyetlen kérdés feltevésével. Rámdudált. Az én dolgom? Az én dühöm, az én frusztrációm, türelmetlenségem vagy az ő testét-lelkét terheli? Fel kell vennem a telefont. Tényleg fel kell, amikor az anyósa problémáiról mesél majd újra vagy 30 percig? Az én dolgom ez? Ha megváltozik...az én dolgom vagy az ő dolga? És még kismillió hasonló.
A felvetés nem új. Mégis sokszor elfelejtjük. Meg akarjuk menteni anyánkat, a párunkat, a gyerekünket, megoldani, feloldani, elsimítani, kikímélni, miközben mindez lehet, hogy nem is a mi dolgunk.
A magam részéről a legnehezebben a gyermekeimet hagyom benne a maguk feladataiban. Sokszor nagyon erős belső kényszert érzek, hogy megoldjam helyettük azt, ami amúgy éppen, hogy az övék lenne. Ezen sokat oldott Dr Elisbeth Kubler-Ross egyetlen mondata, ami immáron megsárgulva, de még mindig kint figyel a hűtőn.
„Védjétek meg a kanyont a viharos szelektől, és soha nem fogjátok megismerni szépséges formáit.”
Jaaa, hogy nem lesz énerejük, ha megfosztom őket a lehetőségtől, a tereptől, ahol megszerezhetnék. Akkor inkább csinálják csak...
Félreértés ne essék, lehet cipelni, ami nem a miénk, foglalkozni azzal, ami nem a mi dolgunk. A szabad akarat luxusa egy életen át elkísér minket és többek között erre is lehetőséget nyújt. De azon ritka, igazán tiszta pillanatinkban amikor egészen máshogyan tekintünk saját becses életünkre, akár neki is rugózhatunk és lerázhatunk magunkról pár cuccot, ami olyan nagyon nem fog hiányozni.