Szende Gabriella

Teával szoktatta le az alkoholról a japán császárt a zen szerzetes

2019-01-22

A japán kultúrával közelebbről, pontosabban annak egy szeletével a középiskolában találkoztam. Néhány évvel a rendszerváltás után egykori gimnáziumom a választható szakok színesítésével – és az orosz nyelv pótlékaként – próbált minél több diákot odavonzani és ott tartani. Elindítottak hát egy japán szakot, egyenesen Japánból érkező tanárokkal. Ugyan a heti nyolc francia- és négy németóra mellé már nem vehettem fel a japánt, de heti egy délután tanulás belefért még diákéletembe, egy mosolygós, fiatal, japán tanárnő, Akiko társaságában. Lelkiismeretesen vásároltam egy vastag vonalas füzetet, egy vastagabb fekete filctollat, és – szótár híján – lefénymásoltam egy iskolatársam „szószedetét”. A legelső órán sem a füzet, sem a filctoll nem került elő. Teáztunk.

Akiko teával és saját maga készítette, féltenyérnyi, színes virágokat megformáló édességgel várt engem és még két vállalkozó szellemű barátomat lakásán. Furcsán éreztük magunkat; térdeltünk egy alacsony asztal körül, illedelmesen, kissé zavartan kortyolgattuk az orrunk előtt, zöld porból készült teát egy panelház nyolcadik emeleti lakásában.

„Csa-ire” és „hana”

Amikor Akikót megkérdeztem, mi a legfontosabb a teaszertartás közben, azt felelte, hogy a nyugalom, a harmónia, a béke. A szertartás előkészületétől egészen a befejezésig mindennek összhangban kell lennie. Lényeges hogyan fogadja a meghívást a vendég, hogyan érkezik meg a szertartás helyszínére, milyen minőségű a tea, mennyire esztétikus a kanna, a csésze. A felkínált édességnek is több funkciója van; a vendéglátó, mialatt készíti, leteszi a napi gondokat, lelkileg és szellemileg felkészül a vendégek fogadására, hiszen minden egyes sütemény elkészítése – színezése, virággá formálása – hosszú perceket vesz igénybe. Eközben a vendéglátó szeretettel gondol a meghívottra. Az édesség vagy egyéb felkínált étel színének, formájának harmonizálnia kell a kanna és a csészék színével, mintázatával. Akiko szobáját friss vágott virágok illata töltötte be; ahogy elmondta, még a szirmok színének is egységet kell alkotnia a berendezéssel. A japán tanárnő rámutatott egy szál virágra, majd mosolyogva azt mondta: hana. Megtanultam az első japán szót.

Teával leszokni az alkoholról?

A monda szerint az első teacserjét a 8. században Kínából vitte Japánba egy Eisai nevű pap, akiben a zen buddhizmus egyik szektájának alapítóját tisztelhetjük. A japán császárt akarta rászoktatni a teára, és egyúttal leszoktatni az alkoholról. Arról már nem szól a monda, hogy sikerre vitte-e elhatározását, mindenesetre a 13. századtól kezdett terjedni a teaivás Japánban.

Hogy a szertartás hogyan és miért alakult ki, több feljegyzés, elgondolás is létezik. A tea akkoriban luxuscikknek számított, eleinte csak a császár és udvara, valamint a papság kortyolhatta a főzetet. Igazi versengés alakult ki az arisztokrácia körében, ki tudja a legfinomabb teát felszolgálni. Szórakozás gyanánt, a különböző teafajtákat összehasonlították, majd a legjobbakat kiválasztották. A verseny az idők során kifinomult, míg végül szertartássá fejlődött. Egy másik elgondolás szerint a teaszertartásokat eleinte a kolostorok templomaiban tartották, az első teamesterek szerzetesek és papok voltak. A buddhista szerzetesek gyógyszerként és élénkítőként itták a teát, hogy a hosszú meditációk alatt ébren tudjanak maradni.  Egy Juko nevű zen buddhista pap még az 1400-as évek közepe táján, a szedéstől egészen az elfogyasztásig meghatározta, mit hogyan kell tenni; szabályokat írt le a teaivás helyszínére, eszközeire, tálalására és elfogyasztására vonatkozóan. Így például a teacserjék szüretelőinek naponta kellett tisztálkodniuk.

„A tealeveleket a cserjéről kora hajnalban, a harmat leszállta előtt kell leszedni, majd meg kell pirítani egy papírlapon anélkül, hogy a papír meggyulladna, azaz nagyon gyenge tűzön, végül bambuszlevelekkel lezárt edényekben kell tárolni.”

Mindezen külsőség értelme és lényege a belső harmónia megteremtése és megőrzése volt akkor, és maradt a mai napig. A teaivás a megpihenést, a kikapcsolódás, a mindennapi terhektől való megszabadulást jelenti. Célja a zen buddhizmus tanítása, hogy az emberi lélek megtisztulva eggyé váljék a természettel. Sen-No-Rikju egykori híres teamester leírta, hogy a teaszertartás szépsége az egyszerűségben és a természetességben rejlik. A szertartás Japánban többféle teaszertartás alakult ki, ám a fontos elemek megegyeznek. A kertnek, az eszközöknek, a mozzanatoknak egyben szimbolikus jelentése is van.

A teaszertartás legelső lépése, hogy a vendéglátó meghívja a vendégeket – legfeljebb hét főt. A szertartás helyszíne a teaház (szukija) vagy teaszoba. A teaház hagyományosan a kert közepén áll, ahova kövekből kirakott ösvény vezet a kert kapujától. Ezen az ösvényen lassú léptekkel haladnak a teaház felé a vendégek, melynek célja, hogy a „kinti” világból áttérjenek egy „belső”, békés, nyugodt világba, messze kerüljenek a mindennapi élet gondjaitól. Ezt segíti az út mentén elhelyezett, vízzel teli tál, ahol a vendégek megmossák kezüket és szájukat, mintegy megtisztítva magukat a rájuk ragadt problémáktól, gondolatoktól. A teaházhoz érkezve a vendégek leülnek egy padra, így szemlélik a kertet. Ez a mozzanat szintén a szertartásra való ráhangolódást segíti. A kertművészet – csakúgy, mint az ikebana vagy a kerámia készítése – szorosan hozzátartozott a teaszertartáshoz. Sok teamester tervezett kerteket is. A japán kertben jelképesen megjelenik a tökéletes természet; egyetlen helyen a hegy, a völgy, a folyó, az óceán. A szertartás következő pontja, amikor a vendégek a teamester (vagy a vendéglátó) hívására belépnek a teaházba, melynek ajtaja igen alacsony, így mélyen meg kell hajolniuk. A vendégek meghajolnak az ikebana előtt is. (Az ikebana művészete, csakúgy, mint a japán kertművészet, szintén a teaszertartás folytán alakult ki.) A vendégek megszemlélik a falifülkét (tokonoma), amelybe buddhista kalligráfiát vagy tekercsképet helyeztek el. Ezután letérdelnek a szoba közepére elhelyezett vízforraló kanna köré vagy közelébe a tatamira. A helyiség egyszerű és kicsi, körülbelül 10 négyzetméteres. A tea felszolgálása előtt könnyű ételt, vagy édességet (kaisekit) kínálnak a vendégeknek. A teamester a porrá őrölt zöld teából a csészébe tesz, merőkanállal leforrázza, majd teáskanálnyi méretű bambusz-seprővel felkeveri. Végül átnyújtja a vendégeknek a fül nélküli csészét, amit két kézzel illik átvenni és tartani. Az első vendég meghajol, elnézést kér a következő vendégtől, hogy előbb iszik. Tenyerében tartva, az óramutató járásának megfelelően 90 foknyit fordít a csészén. Miután kortyol egyet, megdicséri az ízét, majd újra kortyol kettőt. Egyszerre háromnál többet nem illik kortyolni. A magával hozott szalvétával letörli azt a részt, ahol ivott, és átnyújtja a következő vendégnek. Amikor az utolsó vendég is ivott, leteszi a csészét a tatamira. Egy másik szokás szerint a vendéglátó minden egyes vendégnek külön csészét nyújt át. Miután már nem isznak több teát, a vendégek halkan beszélgetnek. A házigazda kiviszi az eszközöket a szobából, visszatér, meghajol a vendégek előtt, ezzel jelezi, hogy a szertartás véget ért.

A teaszertartás nagy lendületet adott a japán népi-, ipar- és képzőművészetnek; hatott az építészetre (teaszoba), a kertépítésre, a virágművészetre. Az eszközök mind esztétikusak, művészeti alkotások. A szertartás résztvevői selyem kimonót viselnek, a vendégeknek a szertartásra magukkal kell vinniük egy legyezőt és egy csomag kaishit, kisméretű szalvétát.

„Buntaro a házikó csendjében és békéjében nagy körültekintéssel levette a kis Tang-dinasztia kori cserép teásdoboz fedőjét, majd ugyanolyan végtelen gonddal megfogta a bambuszkanalat, és belekezdett a szertartás utolsó részébe. Ügyesen épp a megfelelő adag zöld port merítette a kanálra és belecsurgatta a fül nélküli porceláncsészébe. A faszéntűz fölött ősi öntöttvas kanna sziszegett. Buntaro ugyanazzal a végtelen kecses és könnyed mozdulattal forró vizet öntött a csészébe, visszatette a kannát háromlábú állványára, majd szelíden addig verte a port és a vizet a csészében egy kis nádecsettel, míg tökéletesen el nem keveredett. Hozzáadott egy kanál hideg vizet, meghajolt Mariko felé, aki vele szemben térdelt, és átnyújtotta neki a csészét. Az asszony meghajolt, ugyanolyan kecsesen átvette, megcsodálta a zöld folyadékot, háromszor kortyolt belőle, pihenőt tartott és ismét kortyolt, míg ki nem itta az egészet. Visszaadta a csészét. Buntaro megismételte a csakészítés ceremóniáját, és újból felkínálta. Mariko ezúttal megkérte kóstolja meg ő is a csát – ez volt a szertarás következő lépése. Buntaro belekortyolt, majd újra, míg ki nem itta. Azután elkészítette a harmadik, majd a negyedik csészével is. Mariko a további kínálást udvariasan visszautasította. Buntaro végtelen gonddal, szertartásosan megmosta, azután megszárogatta a csészét az erre a célra szolgáló makulátlan pamutkendővel, majd mindkettőt visszatette a helyére. Meghajolt Mariko felé, és az asszony meghajolt feléje. A csa-nó-ju véget ért. Buntaro tudta, hogy legjobb tehetsége szerint csinált mindent, s hogy most, legalábbis pillanatnyilag, béke van közöttük. Délután ennek a békének még nyoma sem volt.”

/James Clavell: A sógun/

 

Felhasznált irodalom:

Japán művészet (szerk.: Jürgen Berndt), Corvina Kiadó, Budapest, 1980
Sztudva Mónika: Teakönyv: teák a belső harmóniáért, LPI, Budapest, 2005
Louis Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában, Gondolat, Budapest, 1974
S. Nagy Anikó: A tea kultúrtörténete, Pallas Stúdió, Budapest, 2002
Okakura Kakuzo: Teáskönyv, Terebess Kiadó, Budapest, 2003
James Clavell: A sógun, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 171. o.
Teázóknak való (szerk.: Horváth Iván), Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1985

A teljes írás a szerzői jog védelme alatt áll. Bármilyen átvételhez a szerző aláírással ellátott, írásos engedélye szükséges.

logo