Beledőlni valamibe, ami megtart. Nem ellépni, amikor mozdul. Állni közben a saját lábadon és mégis az egyensúlyod egy részét a másiknak szentelni. Vele menni gondolatok nélkül. Üres fejjel. Jó érzésből. Hitből.
Megszűntetni az ellenállást az új irányokkal szemben, amiket mutat. Érezni a testedet, nem passzívban lenni. Odavágyni, ahova visz, anélkül, hogy tudnád merre lesz az. Tudni a zsigereidben, hogy igaz helyre vezet. Nem tenni fel több kérdést, mint ami szükséges. Megfékezni az irányítani vágyó egódat legalább egy időre.
A fenti mondatok pár éve még úgy hangzottak volna számomra, mint egy kínai mese.
Szélsőségesen racionális közegből indultam és azt nevelték belém, hogy az értelem a vezető az erőink közül és ez akkora teher, amit egy nő sem bír el. Szerencsére. Sokéves munka volt, mire ráéreztem, hogyan lebegi körül az érzelmi tér az értelmet. Hogyan mozdul a kettő együtt. Hogyan adható ki a vezetői szerep.
Csak a birkák követnek, szokták mondani. Igaz. Vakon bárkit, bármiben követni gyengeség, butaság. Megválasztani, hogy kit és miben követsz – hatalmas szabadság és erő. A követés nem passzív folyamat. Élő, lélegző, mozduló, jelenléti aktus.
Valami olyasmi, amiért még józan fejjel is szívesen odaadod az önállóságod egy részét, a folyamatos igazam van érzést, az én életemet csakis én irányítom ultrabeképzelt nézetét.
A követésben erő lakozik. Érdemes rátalálni.