Mire jó az önismeret?

A minap egy kedves barátommal ücsörögtünk a gőzölgő tea felett, ahol ugye a nagy dolgok szoktak történni. Éppen az előző hét beszámolóját tartottuk és egyre csak bukkantak fel a belső békét pingelő helyzetek, az újszerű válaszreakciók, a kettő között meg ott lapított az önismeret keserédes ízű munkája. Ahogy gyorsan számot vetettünk, hamar kiderült: ez az út igen meredek lejtőket és igen csúcsos magaslatokat hoz. Szóval... akkor most jó ez nekünk? 

Jó. Összességében. Nagyban. És amikor egy szakaszon átérünk.
Szutyok. Kicsiben. Amikor éppen benne vagyunk.

Akkor, miért is csináljuk?

Mert szabadságot ad. Azzal, hogy rálátunk mintázatainkra, bevett reakcióinkra, megértjük, hogy bizonyos események miért ismétlődnek az életünkben olyan gyanúsan sokszor. Így máris lehetőséget nyerünk a változtatásra.

Mert (idővel) könnyebbség érzést hoz. A lényünk ugyanis természeténél fogva belevágyik egy őszinte működésbe. Ahogy egyre kevesebbszer kamuzunk saját magunknak és a világnak, kikönnyül a belső rendszerünk.

Mert változnak a kapcsolódásaink. Másokat beengedni ugyanis csak addig a mélységig tudunk, ahol már magunk is jártunk. Az önismeretünk mélyítésével a kapcsolataink őszintébbé, igazabbá, mélyebbé válnak. 

Mert csökken a kiszolgáltatottságunk mások ítéleteivel szemben. Ahogyan épül az önazonosságunk, úgy veszít ugyanis erejéből a megfelelési kényszerünk. 

Mert több energiánk lesz. Az önhazugság, a megfelelés, a játszmáink működtetése ugyanis rengeteg energiánkba kerül.

Mert nem halunk már olyan sokszor bele, ha nincs igazunk. Amikor ráeszmélünk, hogy mennyi jó, de ugyanakkor mennyi árnyékos dolog is van
bennünk, megnő az empátiánk másokkal szemben. Megértjük, hogy sokféle saját világ és igazság létezik és nem dolgunk, hogy másokra ráhúzzuk a sajátunkat. E mellett pedig be tudjuk látni, ha éppen másnál volt a bölcsek köve.

Mert jobb beszélgetőpartnerekké válunk. A saját magunk iránti kíváncsiság szinte automatikusan húzza maga után a többi ember iránti őszinte
érdeklődést. Ezért aztán dialógusainkban immáron nem csak saját hangunkat akarjuk hallani, hanem igazi, a másik lényére vonatkozó kérdésekkel és empátiával tudunk fordulni felé. 

Mert egyre többet elbírunk abból, amit meglátunk magunkból. Nem mentjük már fel magunkat az életünk egyes területein elkövetett hibáink alól, nem mutogatunk másra, sokkal inkább beleállunk a saját felelősségünkbe. Ebből a perspektívából esélyünk lesz a változtatásra szinte bárhol, legyen az a magánéletünk vagy a karrierünk.

Mert kiművelődnek, fejlődnek olyan „hasznos” tulajdonságaink, mint az empátia, az elfogadás, a megbocsájtás, az alázat, az őszinteség. Egyszer még jól jöhetnek.

Mert az érzelmeink megengedésével és átélésével sokkal színesebb hétköznapokat élhetünk.

És...
Átélhetjük, ahogy kicserélődik a baráti körünk, a családunk jó esetben csak értetlenül nézi, mit is művelünk, igen sok korábbi haver elkopik, mivel kinyírja a kapcsolatunkat az új minőségű őszinteség, a munkahelyünkön megkérdőjeleződik a helyünk, mert többé nem tudunk nem kiállni magunkért, gyermekkori vágyak bukkannak elő a „semmiből”, így aztán új hobbijaink tűnnek fel és mire észbe kapunk, az egész életünk... valahogyan... teljesen más lesz.

No, ki kapott kedvet?