Ma készült velem egy interjú és annak az egyik kérdése az volt, hogy egy szóban mi volt az amit az elmúlt egy év adott a fesztivállal kapcsolatban? A válaszom pedig az volt, hogy “bizonyosságot”, ami több a hitnél is.
A bizonyosság abban, hogy lehet rosszul csinálni, rossz döntéseket hozni, mert ez egy olyan ügy, ami megvalósulásra van ítélve, aminek mennie kell tovább akkor is, ha a világ kifordult a sarkából, és ha épp nem az év üzlete volt 2020-ban rendezvényekbe fektetni a pénzt és az energiát. De ez több mint rendezvény, több mint fesztivál, ez egy olyan mozgalom, amely a szeretet, a tudatosság, a közösség erejét felhasználva önmagát gerjesztve csap egyre nagyobb hullámokat mindaddig, amíg el nem éri a célját. A célja pedig nem lehet más, mint az emberek minél szélesebb körének az életét lépésről-lépésre egy kicsit jobbá tenni azáltal, hogy megmutatjuk a következő lépéseket lehetőségét saját belső fejlődésük útján.
És mi ezeken a hullámokon szörfözünk. Mert nagyképűség lenne azt mondani, hogy mi gerjesztjük a hullámokat és már azt is látom, hogy az is némiképp túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy majd mi kordában tartjuk az óceánt és saját képünkre formáljuk. Mi csak a hullámokkal sodródunk és próbálunk fennmaradni a deszkánkon, néha több, néha kevesebb sikerrel, de ha beleesünk, akkor is történik valami “csoda”, ami segítségünkre siet és nem hagy belefulladni saját életcunaminkba.
Hát ilyennek látom az elmúlt egy évet is.
2020. március 11-én olyan szépnek tűnt még minden, végre úgy látszott, hogy az évek óta magunk előtt tolt adósságokat év végére sikerül teljesen rendezni. Élő szerződésünk volt a Sziget fesztiválra egy önálló, több színpadból álló helyszín megvalósítására. Már helyszínt kerestünk éppen egy erdélyi Everness fesztiválhoz, egy ottani partnerrel közösen. Aztán egyik pillanatról a másikra hidegzuhanyként jött a bejelentés és a pánik.
Szépen lassan elúszott minden, amit biztosnak hittünk, elengedtük az erdélyi fesztivált, bejelentették, hogy elmarad a Sziget, majd biztossá vált, hogy a júniusi fesztivált sem tudjuk megtartani, amit egy hajszálba kapaszkodva először átszerveztünk augusztusra, majd beláttuk, hogy sajnos már annak sincs esélye. Viszont ami érdekes volt, hogy egész tavasszal azzal együtt, hogy minden külső ok megvolt a félelemre, belül mégis nyugodt tudtam maradni és megvolt az az érzés, hogy “jó lesz!” és bár nem tudtam hozzá ésszerű elképzelést társítani, hogy mitől lesz majd jó, de az érzés ez volt.
Ezután egyre inkább kézzelfoghatóvá vált a félelem a világban és ez kihatott ránk is. Amíg mi mindent elkövettünk az életben maradásért és próbáltuk átszervezni a teljesen kész fesztivált augusztusra, a vendégeink egy része felől támadás és kétségbeesés érkezett a teljes bizonytalanság miatt, ami bár abban a helyzetben teljesen érthető is volt, de attól még nem esett jól. Aztán lecsillapodtak a hullámok (az első “hullám”-ok) nyárra, az emberek elfogadták, hogy minden bizonytalan, minden rendezvény elmarad. Mi sem kerestünk tovább kiskapukat, elengedtük a 2020-as szezont és kicsit megpihentünk, 7 év után először…
Eljött az ősz és vele együtt a “nagy lehetőségek” időszaka is, amely nagyon kellett ahhoz, hogy a remény megmaradjon és legyen egy elképzelésünk erre az évre. Időben nagyon közel egymáshoz 2 vonalon is megkeresett befektetői szándékkal két különböző csapat. Míg egyik komoly szakmai és anyagi hátteret, másik inkább anyagi és kapcsolati tőkét tudott volna biztosítani számunkra. Szeptemberben el is kezdtünk tárgyalni és ezzel együtt dolgozni is az egyikkel, akikben szakmailag és emberileg is láttam a lehetőséget arra, hogy kinőjünk a nagy fesztiválok közé, így nagyon lelkesek voltunk. Egészen október végéig hetente találkoztunk, haladtunk a tervezéssel, aztán október végén egy együtt töltött 3 napos munkahétvége után tettek egy olyan ajánlatot az együttműködésre, amelyre csak nemet tudtunk mondani. Aztán a másik vonallal is tettünk egy rövid utat, de végül az sem jött össze, így a decembert úgy kezdtük el, hogy teljes kilátástalanságban voltunk a továbbiakkal kapcsolatban. Addigra nem tudtam már ahhoz a “minden rendben van” állapothoz sem visszanyúlni, ami még tavasszal megvolt így egyre kétségbeesettebben kerestem a lehetőségeket, befektetőket, támogatókat.
A december volt a legmélyebb pont lelkileg és anyagilag is, ott komolyan felmerült bennem annak a lehetősége, hogy itt van vége egy álomnak. Aztán eljött az új év, vele együtt az új remények is. Január végét tűztem ki, hogy egyértelmű jelet kapjak arról, ez-e az utam vagy “ami nem gurul, azt ne toljuk”. És megjött a jel és megjött a lehetőség a tovább élésre. Egy olyan vendégünk ajánlotta fel az éppen akkor örökölt 1,2 millió forintját, akinek ugyan lett volna hova tennie azt a pénzt, de pont akkor találta meg őt a kiküldött hírlevelünk amikor eldöntötte, hogy valami jó ügyhöz csatlakozna az örökségével. Nagyon hálás vagyok neki és nagy becsben tartom ezt a gesztust, amely nemcsak anyagilag segített akkor, hanem a lelki mélypontot is átírta egy pillanat alatt és így újra megérkezett az a bizonyosság, hogy ez az ügy a legváratlanabb helyekről kapja meg a támogatást akkor, amikor már fejben nem jön több gondolat, hogy hogyan lehetne továbblépni. Ez a gesztus kellett ahhoz, hogy visszajöjjön az a bizonyos “minden rendben van” érzés. Miután a döntés megszületett, hogy megyünk tovább akkor is, ha nem látjuk a következő lépést sem, az élet küldött egy olyan társat, aki legalább annyira lelkes és elkötelezett az Everness iránt, mint feleségem Viki és én, akik a legelejétől csináljuk.
Eltelt egy év és újra elkezdtük a szervezést. Mintha csak a tavalyi évet folytatnánk ott, ahol abbahagytuk. De mégsem ott. Dolgoztunk magunkon. Sokat. Érzelmi hullámvasúton ültünk. Sokat. Pihentünk. Sokat. Stresszeltük. Sokat. És most feltöltődve, megerősödve, reményekkel telve vágunk bele ebbe az évbe és reméljük, hogy mindkét idénre tervezett fesztiválunkat meg is tudjuk végre rendezni. Remélem, valamelyiken veled is találkozunk! ;)
Klein Csaba - alapító, fesztiváligazgató
